Mesés valóság

Mindenkinek nyomja valami. De oly rossz, ha nincs kinek elmondani. Nem tanácsért. Könnyítésképp. Ott a teher, és nem tudod átruházni, nem mered elmondani. Félünk az ítélettől. Félünk attól, hogy tanácsot kapunk, de nem tudjuk azt megfogadni, mert nem esik jól. És attól rossznak érezzük magunkat. Rossz vagyok anyám szerint, mert nem fogadom meg a kéretlen tanácsait. Mert másképp él mint én. Ő mindig megmondja mi az, amit rosszul csinálok. De nekem így jó! Szerintem nem annyira a megértés a fontos. Inkább az elfogadás. Sok dolgot nem értek meg, sok emberrel nem értek egyet, de minden dolog attól a szemszögtől függ, ahonnan nézem. Én másképp csinálnám. Mert nekem másképp jó. Az ő nézőpontjából, annak függvényében, ahogy ő gondolja, logikus amit tesz. Ha onnan nézem, igaza van. Ha máshonnan, akkor másnak van igaza. Történések és válaszok. Lehetőségek. Okok és okozatok. Nemcsak egy helyes út van. Mindenkinek más út vezet a boldogsághoz. Nincs jó vagy rossz megoldás. Az élet nem számtanpélda, hogy megadott képlet alapján éljük. Nincsenek bűnösök és áldozatok. Az vagy, aminek tartod magad. Te vagy önmagad legnagyobb ellensége és legjobb barátja egyszerre. Ellensége, mert csak te tehetsz róla, ha rosszul érzed magad, ha boldogtalan vagy, ha valami nincs rendben. Barátja, mert csak te érted meg magad igazán, önmagad támasza vagy a bajban, és magadból merítesz erőt. Minden hozzáállás kérdése. A döntés a kezedben. Hibáztathatsz másokat a téged ért kudarcok miatt, és sodródhatsz tovább tétlenül. Vagy beismered, hogy te vagy a felelős azért, hogy oda jutottál, ahol éppen vagy, és kezedbe veszed az irányítást végre. Formáljuk tudatosan az életünket! És ezek nemcsak üres szavak. Nagyon nehéz. De minél többet gyakorolja az ember, annál könnyebb... A kulcs a hozzáállásban rejlik.

Mesélek. Nap közben, mikor semmi dolgom, nincs kihez szólnom és csak bámulok ki a fejemből, meséket mondok magamnak. Hol valósághű, ám soha valóra nem váló dolgokról, hol a létezésről, a világ működéséről, a dolgok egymáshoz való viszonyáról, a varjak röptéről, a felhőkön átsütő tavaszi napról, a fák érzéseiről, az emberek jelleméről, problémákról, amik mindenkit foglalkoztatnak, de senki sem beszél róluk, egymásra épülő elemekről, házakról, amik sokmindent tudnának mesélni, a hétköznapok csodáiról. "Van, hogy reggeli közben hat képtelenség is eszembe jut." Néha csak magam elé képzelek egy arcot, és egész nap ragyogok, máskor olyan jelenetek jutnak eszembe, amik soha nem történhetnek meg, mégis beborul az ég felettem, és villámok cikáznak át rajtam. Ezeket a villámokat kilököm a világba a szemeimen át, ugyanakkor mosolyom sokakat megtéveszt. Van úgy, hogy apokaliptikus hangulatban várom az idő múlását, de szóvá teszik, milyen jó kedvem van, szinte kivirultam. Mások megkérdezik, mi a baj. És én mondok dolgokat. Van úgy, hogy minden cél nélkül, csak azért, hogy mondjak valamit. Az embereknek egy része, minden kimondott szó, pillantás vagy mozdulat mögé olyan tartalmat gondol, ami ott sincs. Ami nem is létezik, csak az ő képzeletükben. De ahelyett, hogy biztosra mennének és kérdeznének, leszűrik a helytelen következtetést és aszerint cselekszenek. Jönnek a félreértések és nem értem a viselkedésüket. Rákérdezek, és a magyarázat: "amikor te ezt vagy azt csináltad, az ezért és azért volt szerintem, és emiatt tettem én azt, amit..."Én ilyenkor azt mondom, hogy: "Hát b@szd meg!" Ha én úgy gondolom, akkor ki is mondom, és nem teszek félrevezető lépéseket. Miért képzelik magukat gondolatolvasóknak? Aki utánanéz tudhatja, hogy még a tipikus cselekvések sem jelentik mindenkinél ugyanazt. Ugyanaz a gesztus mást jelent nálam, nálad vagy a szomszéd lánynál, mert a tapasztalataink formálnak minket azzá, akik vagyunk, és az azokból leszűrt tanulságok. Senki sem él meg egy dolgot ugyanúgy, mint a másik. Különbözőek vagyunk, mégis egyek. A hasonló élmények az egyik emberrel összekötnek, a másiktól elszakítanak. Azt hiszed, a másiktól egy világ választ el, akkora a távolság az átélt dolgaitok és a leszűrt következtetések között, mégis olyan szorosan illeszkedtek egymáshoz, mint két puzzle darab. Az a szép a világban, hogy minden lehetséges, ha elhiszed. Egymásra találhat a szépség és a szörnyeteg, hattyú lesz a rút kiskacsából és ott találod meg a boldogságot, ahol a legkevésbé számítasz rá. Az egyik kedvenc természetfilmem a Sivatagi show. Az év nagy részében a kopár pusztát találod ott, majd a zápor nyomán oázis fakad, amely az élet millió formáját hordozza magában. A természet ünnepi ruhát ölt és a létet dicsőítő himnusszá áll össze a világ. A lelkünk kertje is ilyen picit. Az egyik percben a nap hevében sütkérezel, a másikban ugyanaz a nap felégeti a vegetációt és elpusztul minden létforma. De mikor már el is felejted, milyen burjánzó volt a kerted valaha, megérkezik a hűsítő zápor, a forró, kiszáradt talaj beszívja a nedvességet, a rég feledésbe merült magok kikelnek és megtörténik a csoda. Aktuális állapotod el fog múlni, akármilyen is legyen. Mert minden változik, folyamatosan, észrevétlen. De bízz és remélj, és ne feledd el a meséket, amiket magadnak mesélsz, mert ha rossz meséket mondasz, nem tudsz erőt meríteni belőlük.