Elmentél

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők

mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang

s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé

hívó szavamra, nem akarta napfényes

örömmel visszamondani neved, melyre

tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.

A délután biztató zöldje elsápadt,

a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,

az ibolyák szemében árva könny égett:

kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat

húzza elgyengült szivem. A kilátó vén

kövein álltam, a korlát előtt, honnan

falunk fölött legtovább lehetett látni

már messze ringó kis hajód vitorláit.

Engem is elvittél? - oly léttelen vártam,

mig meg nem érkezett az estharangszó!... 
Majd az éj hullatni kezdte harmatát; 
súlyos csillagok ültek pillámra. A hajlongó

fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.